Na hazaértem

Az isten se akarja hogy elhagyjam Balatonalmádit, ez a konklúziója az elmúlt pár nap eseményeinek. Szerdán mentünk le a Boldizsárral kopogtató tábort csinálni.. uralkodni az elsősökön, újra találkozni a felsősökkel, kihasználni hogy mindenki nálad akar bevágódni, ilyesmi..
Először az Ádámmal meg az Évivel nyomultunk, meg a Tib & Gábor kombinációval, de őket eddig nem ismertem úgyhogy le vannak szrva:) Másnap a felsősöket már a Lilla közreműködésével költöztettük.. és akkor megláttam életem szerelmét. Nem, nem a Nikkárter.
Szombat reggel ébresztő gyanánt az Ádám illusztrálta a jövendőbeli elképzeléseit a kollégiumi életről egy megafonnal, amit az ágyában fekve fogdosott és elterpeszkedve nyögte bele hogy "Két kávét kérek a 117-be, ismétlem: Két kávét kérünk a 117-be! Hármat.." Néhol be-beiktatott egy kis szirénát is, úgyhogy 10 percen belül már szinte mindenki ébren volt. Aztán meghallottunk az erkély felől egy női hangot és elkezdtünk ordibálni hogy Ééééviiii, de válaszként az jött hogy "Ki az az Évi?" úgyhogy fel kellett fogjuk hogy már nem csak mi vagyunk a kollégiumban. Este a második buli után újfent a szobában őrjöngtünk, a Boldizsár készült lefeküdni, mi meg az Ádámmal az előszobában állunk de mindhárman orditunk. Halk kopogás, nyilik az ajtó, megjelenik a Bea. Még a "Csendesebben.." kezdetű mondatot sem fejezte be, mert az Ádám leszrja, ugyanazzal a lendülettel amivel a Bea ajtót nyitott, vissza is csukta azt, közben felháborodottan rászólt, hogy "Kussoljmár Bea bzmeg, nem tudunk aludni!" Na akkor a buli a tetőfokára hágott, mindenki fetrengett a röhögéstől és még a Bea is visszajött annyira vicces volt. Főleg hogy azért jött át mert nem tudott aludni attól, hogy rajtunk nevetett.
Hétfőn már rajta voltam hogy hazajöjjek, de a sors máshogy gondolta. Először is a Boldizsár kivitt autóval a buszhoz, hogy biztosan elérjem, de az 5 perccel hamarabb elment. Akkor elvitt Veszprémig, hogy legalább a pesti csatlakozást elérjem, és mikor már biztossá vált hogy felszállok, le kellett vegyem a lábam a lépcsőről mert az ajtók csukódtak. Én már nem fértem fel. Akkor panaszkodtunk kicsit a forgalmi irodán és elmentünk a teszkóba. A körforgalomnál már azt találgattuk, hogy milyen rövidből fogunk berúgni az út mellett ha lerobban az autó, teljesen véletlenül.
Most itthon vagyok, de érzem hogy a sorsom ellen cselekedtem és várom hogy visszaüssön.